Hogyan valljuk be, ha a saját nemünkhöz vonzódunk?

Manapság mennyire elfogadott ez a társadalmunkban? Tényleg a mai napig csúnyán néznek azokra, akik a saját nemükhöz vonzódnak?

Hogyan valljuk be, ha a saját nemünkhöz vonzódunk?

Eléggé felvilágosult világban élünk, ahol már egyáltalán nem számít szokatlannak, ha két férfit vagy két nőt látunk az utcán kézen fogva sétálni. De mi a helyzet az elfogadással? Vajon megbotránkozva néznek ezekre a párokra, vagy elfogadóan?

Sokan pszichológiai betegségnek tartják a mai napig, ebben van is némi igazság, annyi különbséggel, hogy nem minősül betegségnek, ha valaki a saját neméhez vonzódik. Ez a tény ugyanis már a fogantatáskor eldől, hogy a lányokhoz, vagy a fiúkhoz fog vonzódni a gyermek.

Természetesen már gyermekkorban is lehetnek erre utaló jelek, de ezek sem törvényszerűek: a fiúknál ez leggyakrabban úgy mutatkozik ki, hogy szívesebben játszanak a lányokkal és babákkal, mint az autókkal. A lányoknál kicsit más a helyzet, ugyanis ha belegondolunk, alapból vannak a sportosabb hölgyek, és a divatosabban öltözködők. Náluk az árulkodó jel abban rejlik, ha fiús ruhákban szeretnének lenni, vagy éppen jobban szeretik az autókat az átlagnál.

Tindézserkorban is hasonlóan jelentkeznek ezek a dolgok, bár már szemmel láthatóbbak többnyire a különbségek is. A leszbikus lányok általában fiúsan, lazábban öltözködnek, rendszerint rövidre vágatott hajjal. A fiúknál ez teljesen más, hiszen náluk ott vehető ez leginkább észre, ha 14-16 éves korban nem a srác haverjaival lógnak, hanem legjobb "barátnői" vannak, de fel sem merül semmilyen szexuális töltetű dolog velük kapcsolatban, tényleg csak haverként gondolnak rájuk.

Amikor elkezdenek aktív szexuális életet élni, akkor szokott jönni az első pont, hiszen ha még nincs valaki tisztában azzal, hogy melyik nemhez vonzódik, akkor egy leszbikus lányt nem fog tudni felizgatni egy srác, és ez fordítva is így van. Ezek után szokott jönni a kínos beszélgetés a szülőkkel, hogy hogyan is kellene ezt elmondani. Sokszor évekig tagadják, hogy ez a helyzet, mert szégyenlik, pedig a szülőknek kellene a legmegértőbbnek lenniük, és elfogadni.

A legkorrektebb, ha valaki erre a felismerésre jut, beavatja a szűk családját, hogy ne legyenek később kényelmetlen "mikor jön az unoka" kérdések. A szülők szeretik a gyermeküket, ezért meg fogják érteni, és el fogják fogadni. Ha első körben még csalódottnak, és meglepettnek tűnnek, az teljesen normális. Nekik is idő kell ahhoz, hogy alkalmazkodjanak ehhez a helyzethez.