Hogyan szoktassuk a gyereket önállóságra?

Ezeket a praktikákat ismeritek?

Hogyan szoktassuk a gyereket önállóságra?

Időnként elgondolkodom azon, hogy vajon tudják-e a szülők azt, hogy a gyermek önállóságának kialakulása az élet különböző területein időigényes folyamat? Az önállóság lépcsőzetesen elsajátítható képesség, amit időnként tanítani kell, és egy kicsit „támogatásra” készen állva lehetőséget biztosítani a gyakorlásra. Példának okáért a járás tanításhoz-tanuláshoz hasonlatos az önállóságra nevelés. Segítünk, dicsérgetjük, és hagyjuk, hogy önállóan próbálkozzon, és a tanulás folyamatában mi is érezzük a büszkeség mellett az örömöt, hogy lám mire képes a gyermekünk. Így működnek a dolgok minden szinte a gyermek nevelés kapcsán.

A szülők gyakran elfelejtik, hogy gyermekük születésével önkéntelenül, kimondatlan szerződést kötnek önmagukkal, hogy rugalmasan alkalmazkodnak a folytonosan változó élethelyzetekhez, és megérteni próbálják a csemetéiket, a helyzeteket és nem felszámolni azokat. A játék lényege az élmény és azon keresztül a tanulás. A legszebb és legdrágább játék sem élvezhető egyedül. Ha el is játszik egyedül a gyermek, nem tud eléggé kialakulni nála a játék-tanulás élvezete, nem tanul meg önállóan tanulni, fejlődni, működni a későbbiekben.

Sajnos gyakran a türelmetlenség is az oka annak, hogy gyermekünket, síró segítségkérését rosszul értelmezzük, nyafogásnak, hisztinek gondoljuk. A tudás gyakorlatban történő alkalmazása mutatja azt, hogy mennyire válik sajátunkká az ismeret, és mindenkinél egyedi módon kapcsolódnak össze az információk játék közben is. Ezért van az, hogy gyermekeink fantáziájuk működtetése során a fakockát vagy legót embernek, állatnak, garázsnak, toronynak, háznak, autónak, robotnak, tulajdonképpen bárminek tudják látni, és amennyire büszkék vagyunk ilyenkor gyermekeinkre, hogy milyen okos, mert használja a fantáziáját a játék-tanulás során, éppen annyira dühösek vagyunk, amikor kiskamaszként nem a tanuláshoz kapcsolódóan működteti azt.

Az a játékhelyzet, ahol mi magunk tanítjuk meg gyermekeink fantáziáját működtetni, hogy önállóan játszhassanak szintén elcsökevényesedett. A gyerekek egymástól, és a Tv-ből tanulnak játszani, nem látnak „mintát” a képességek kibontakoztatására. Nem csoda, hogy a felnőttek türelmetlenségét látva, megtanulnak türelmetlenek lenni, és kompenzálni a látott „minta” alapján. Egyre kevesebb idő jut a közös játékra, a szeretet tettekben és egyszerű, közös élményeken alapuló kimondására, megtapasztaltatására.

Szívvel-lélekkel hiszem, hogy a gyerekek jelzései útmutatók egy kis időnkénti önvizsgálatra, és a valódi igény felismerésére a jókedvű gyermekek a kiegyensúlyozottságról, többszintű működésükről adnak jeleket, míg a túlzottan csendes visszafogott gyerekek többnyire arról, hogy milyen mértékben vannak irányítva családon belül.